Állítólag, amikor Marian Cosmát szíven szúrta gyilkosa, akkor nem csak úgy „beleszaladt” a kése, hanem amikor tövig döfte, még fordított a csuklóján egyet jobbra, egyet balra. Hogy biztos legyen a halál. Kivégezte áldozatát. A Trianoni békeszerződés, mint az az utolsó csuklómozdulat, úgy jelentette a biztos halált, a magyar nemzetre nézve.
Sárdy BarbaraA döfés, az I. Világháború. Az első Világháború alatt letaglózott magyar jövő. A pénzügyi háttérhatalmak által vezényelten, aljas indokból, előre megfontoltan kirobbantott világégés tüzében felemésztődő magyar sorsok, egészséges, erős, a Kárpát-medence áldott ege alatt érlelt fiatal életek. Katonák? Leginkább gyerekek. Akik –ha életben maradtak- csata után, összetörten, fázva, halálos sebekkel sírtak a csatamezőn. Úgy sírtak: „Édesanyám, édesanyám…”
Aztán az első csuklómozdulat: A Tanácsköztársaság véres vörös pribékjei. A magyar munka, a magyar szellem és lélek gyűlölői, idegenszívű és zömében származású gyilkosok, akik tényleges leszármazottai, de minimum szellemi-lelki örökösei, napjainkban is tevékenyen formálják, irányítják a hazai közéletet.
És végül a befejező mozzanat, a kegyelemdöfés, a „biztos halál”: Trianon. Azóta minden nemzeti megmozdulás, csak ennek a fájdalmas sebnek a felfakadása. Akit egy életre szólóan megcsonkítanak, az sohasem tud meggyógyulni. Forr a seb, állandó gyulladásban van, néha újra kiserken belőle a vér.
Bevezetőként azért hoztam ezt a példát, mert nagyon fura ez a mostani Trianoni gyászünnep, a magyarság csendes, méltósággal viselt agóniájában: éppen egybeesik az EP választással és a Pünkösddel, illetve a pünkösdi héttel.
Mit jelentenek, mennyire fájnak a trianoni sebek az Európai Unióban, ahol elvileg elmosódnak a nemzetek közti határok?
Létezhet-e Európa úgy, hogy nincsenek nemzetállamai, létező-e az az ország, amelynek nincsenek határai? Van-e értelme a szabadságnak korlátok nélkül?
Az elmúlt 20 év folyamán minden politikai párt, amely beleharaphatott a hatalomba, csak még mohóbb, még éhesebb lett. Pedig mindegyiknek torkán akadt a falat. Mindenki, aki a történelmi hadszíntéren ólálkodott, megméretett és könnyűnek találtatott.
„Inter duos litigantes tertius gaudet”, azaz „két veszekedő fél között a harmadik örül”, tartja a mondás. Adott a két nagy veszekedő, hívjuk jobboldalnak-baloldalnak. Mint az ügyes bábjátékos jobb- és balkezében rángatódzó két figura. Látszólag végig rikácsolták, végig verekedték a mögöttünk álló 20 évet, valójában ugyanazt a zsebet hizlalták. Viszont a szálak mára végképp összegabalyodtak. Kibogozhatatlanok. És a közönség sem nevet már. Nem tapsol.
Még életbe sem lépett a Bajnai csomag, az SZDSZ, illetve Fodor, máris ünnepli az ún. válságkezelő kormányt, s úgy fogalmaz: Bajnai máris többet tett, mint Gyurcsány. Ejha, ez aztán nem semmi. (A pünkösdi király személyét, tehát nem kell tovább keresnünk.) Milyen boldog a farok, ha ölebet csóválhat! Vajon Gyurcsány nagyobb kutya volt?
A magyar nép, mióta irányított történelemhamisítással lerombolták önbecsülését, mióta hamis Istenek, bálványok között elveszítette hitét, egyre inkább jóllakik a reménnyel: hogy „rosszabb már nem lehet”. Sőt, amikor választani kell, beéri azzal, hogy valami ellen, és nem valami mellett szavaz. Pedig: dehogyisnem lehet rosszabb.
Ez a két évtized, amely eltelt a mi életünkből, valahogy letelt a magyar életből is. Ez az idő kirabolt minket. Illetve csak részben az idő: voltak ott még tettestársak. Látnunk kell végre a finom mozgású, fehér kesztyűs kezeket, amelyek láthatatlan zsinórjain nagyokat hadonászva püfölik egymás fejét palacsintasütővel az ellenlábasok. Paprika Jancsi és Vitéz László. Addig-addig, míg szinte az is mindegy már, hogy melyiküket nem választjuk.
Annak érzékeltetésére, hogy Magyarországon milyen minőségű „rendszerváltozás” történt, nincs is szemléletesebb példa, mint leírni a legnagyobb rendszerváltó párt, az MDF végstádiumát: „Új Kiegyezést!” -így kampányolnak most. Hűen magukhoz. (Vagyis: új paktumot; ápoljuk a Kádár-i, az Antall-i örökséget, áruljuk el újra Magyarországot! Nem beszélve arról, hogy a Kiegyezés 1867-ben, milyen végzetes előszó volt a magyar tragédiához, Trianonhoz.)
Tudjuk-e egyáltalán, hogy mióta magyar a Kárpát-medence? Létezik egy európai ősrege, amely egy bizonyos Hungáriai Bertáról szól. Ő egy hungáriai királykisasszony volt. Állítólag, Martell Károly frank uralkodó, Kr.u. a VIII. században vette feleségül, mert minden tanácsadója azt javasolta neki. Berta, akit csodáltak műveltségéért, jószívűségéért, elesettek iránti irgalmasságáért, a krónikák szerint 783-ban halt meg. Ezek szerint Hungáriának már volt neve és királya, több mint száz évvel a Honfoglalás előtt.
De menjünk még sokkal messzebb. Kr.e. 36- Kr.u. 8 –ig, 44 évébe telt az ókori világ legfejlettebb légióinak, hogy Pannóniát provinciává tegyék. Ez arra enged következtetni, hogy a Kárpát-medence területén szervezett társadalom, rendezett ellenállás tartotta vissza a rómaiakat majdnem fél évszázadon keresztül.
S ugorjunk megint előre, a Honfoglaláshoz:
Kr. u. 896. Hányan lehetnek a honfoglalók? Néhány százezren? Hogy tud birtokba venni pár százezer ember egy 283.000 km2 területű Kárpát-medencét anélkül, hogy bármi nyoma maradna az itt élők ellenállásának? Minden valószínűség szerint úgy történhetett ez, hogy értették egymást, beszélték egymás nyelvét, nyilvánvaló volt mind az itt élők, mind az érkezők számára, hogy rokonok. Bizonyos források szerint Árpád azt mondta, „jöttem, hogy birtokba vegyem az én ősapám, Attila földjét”.(Bunyevácz Zsuzsa: A Szent Grál üzenete)
Attila, hun uralkodó pedig Kr.u. 453-ban halt meg.
Mióta magyar tehát a Kárpát-medence? A magyar őstörténet elhazudása, megfosztotta gyökerétől, táplálójától, támasztékától, erejétől a magyarságot. „Neopogány”. Ezzel az új kifejezéssel gazdagítja Semjén Zsolt, a KDNP elnöke, a történelemhamisítás szótárát. Hát ezentúl az antiszemitizmus mellett, a keresztényellenesség vádjával is számolnia kell annak a magyarnak, aki otthon meri magát érezni a Kárpát-medencében?
Amint azt már említettem a Trianoni sebek nemcsak a nemzet testét csonkították meg végérvényesen, hanem a lelkünkbe is beleégtek. Magunkkal hordozzuk ezt a fizikai, szellemi, lelki bénaságot, félszegséget.
A gyógyulás nem indulhat meg önvizsgálat nélkül. Ennek jegyében kijelenthetjük: Magyarországon manapság csupán egy dolog hiányzik a nemzeti ünnepekből, nemzeti eseményekről: a nemzet. A nép.
Ez valóban olyan, mint egy átok. Hogy bizonyos „keresztény demokratáknak” is csomagoljunk egy kis őstörténetet: Turáni átok. A népi elbeszélés úgy tartja, hogy amikor Szent István államvallássá tette a kereszténységet, a régi vallás papjai, a táltosok, megátkozták a magyarokat azzal, hogy 1000 évig összeférhetetlenség lesz osztályrészük.
Néha úgy érzem, hogy ez az átok tényleg rajtunk ül, de azért óhatatlanul megfogalmazódik bennem az is: igen, mégis megmaradtunk…
Szabó Dezső írja a legszebben: Magyarországnak 1000 éves történelmi joga van a Kárpát-medencére, az elvégzett munka, a kiontott vér, a felépített kultúra okán.
Persze azzal együtt, hogy mindig is befogadó, vendégszerető nép voltunk. A Trianon előtti Magyarország területén, a magyar volt a legnagyobb számú népesség, amely otthonának tudta a Kárpát-medencét. Viszont a nemzetiségek tagjainak száma összesen, meghaladta a magyarságét. Mégis a természetes kiválasztódás, az eleve elrendelés 1000 éven át rendezte a néptömegeket a Magyar Szent Korona fennhatósága alá. A magyar szellemi erő és lelki mélység magával ragadta, magába olvasztotta a velünk élő népek gondolkodóit, vezető alkotóit is.
Aztán Trianonnal megváltoztak az arányok, s a világ legelszigeteltebb nyelvű és kultúrájú népe egyúttal a világ elszigeteltebb földje, országa is lett. Árva és magányos. Magyarország 5 évvel ezelőtt tisztázatlan, előnytelen feltételekkel csatlakozott az Európai Unióhoz. Persze a körülmények e tulajdonságai már akkor is láthatóak, érezhetőek voltak, mégis; vezető jobboldali –azért jobboldali, mert a baloldalon ilyen téma fel sem merül- politikusaink azzal győzködték a szkeptikusokat, hogy a belépéssel majd újra felnyílnak a Trianoni határok.
S mit tapasztalunk? Felvidéken is verik a magyarokat, mint ahogy a Délvidéken, Szerbiában már régen mindennapos a nyíltan megnyilvánuló magyarellenesség. Erdélyben „etnikai jellegű” tisztogatás folyik, eltávolítják állásukból a közintézmények magyar vezetőit, főtanfelügyelőket, tisztségviselőket. Kolozsvárott, Mátyás szülővárosában nem lehet magyar nyelvű táblákat kitenni…
Eközben mi, anyaországi magyarok semmiféle védelmet, menedéket, hátországot nem jelentünk testvéreinknek, hiszen javában zajlik gazdasági „meghódításunk”. A magyar javak, gyárak, üzemek, műemlékek kiárusításán túl a magyar föld is eladhatóvá vált, s ezáltal nemhogy azt éreznénk, hogy megnyíltak a határok, épp ellenkezőleg: zsugorodik az életterünk. S ahelyett, hogy Európa történelmét meghatározó, gazdagító, páratlan nemzetnek éreznénk magunkat, egyre többen, többször elmélázunk azon, ország-e még az, ahol élünk? Vagy csak magyar-rezervátum?
Ilyenkor megint újra, emlékeztetni kell magam: igen, mégis megmaradtunk. Pedig hány „tatárjárás” rombolta szinte porig a magyar veríték, vér, szellem és lélek ősi várait. A magyar génekben, valahol mégis kódolva van az élni akarás. Népi kultúránk, népzenénk, hagyományaink, irodalmunk olyan bölcsője, olyan ősi kincse Európának, amelynek fennmaradása, nemcsak magyar érdek. Hanem egész Európa érdeke. És ha már van erre fórum, akkor ezt Európával tudatnunk kell. Éppen egyedülállóságából kifolyólag, a magyarságnak fokozottan szüksége van a védelemre, az érdekvédelemre.
Beszédem pünkösdi üzenete ez. (A Pünkösd ünnepe mindig a Húsvét utáni ötvenedik napra esik. Ekkor járta át a tanítványokat a Szentlélek, ez volt az, amikor meghallották és megértették elhívásukat, apostoli feladatukra. Ezért ez a keresztény egyház születésnapja is. Pünkösdi népszokásaink arról tanúskodnak, hogy a magyar néplélekben, a kereszténységnél is régebben gyökeredzik ez az ünnep. Babba Mária, a Napba öltözött Boldogasszony, Istenanya alakja a magyar őshitben már létezett. Pünkösdkor bő termésért, gyermekáldásért imádkozunk. Csíksomlyó, a magyarságnak az egyik legfontosabb, legnagyobb erejű kegyhelye, ahol összetartozását átélheti ilyenkor.)
Különben is: letelt már az a bizonyos 1000 év, az államalapítás óta. S ha az átok nem oszlana; létezik egy oldás: Minden magyarnál el van rejtve egy betű: ha egymás mellé rakjuk a betűket, kiolvasható a varázsige…
Visszatérve szánalmas bábujainkhoz:
Látszik rajtuk, hogy a nagy összegabalyodásban, rém tanácstalanok. Mindegyikük érzi a borzongást, érzi a „Szentlélek” szelét, amint az átjárja az apostolokat. Ők félnek az igazságtól. Egymásra mutogatnak, azt hiszik a másik áll a radikalizálódó indulatok mögött. Tűzokádó sárkányt sejtenek a magyar népben, amelynek ha egy fejét levágják, hét nő helyette. Félnek a Turultól, félnek az Árpádsávtól, félnek a Szent Koronától. De igazából nem is egyenruháktól, – ne adj Isten- fegyverektől félnek ők leginkább, hanem a magyar szellemtől. Amely most újra összeáll, hogy kezébe vegye, megszervezze a magyar életet. Ez a szellemi erőtér most az egyszer, nem ismer semmilyen megalkuvást: egy jottányit sem fog engedni a magyar érdekből.
A XX. század egyik legvitatottabb történelmi személyisége, az Európai Unió egyik megálmodója, Winston Churchill volt. Egyik beszédében azt mondta: Angliának nincsenek barátai, nincsenek ellenségei. Érdekei vannak.
Nos, ez a gondolat nyilván van olyan EU-konform ahhoz, hogy - természetesen Angliát Magyarországgal behelyettesítve- a magyar képviselőjelöltek vándorbotjára tűzzük útravalóul.
A csillagok együttállása: a Trianoni évforduló, az EP választás, a Pünkösd egybeesése, fordulópontot sugall: reményt, jövőt, rendet, igazságot, teljesülő küldetést. Azt a bizonyos felszínre törő élni akarást, ami a génjeinkben kódolva van. Amennyiben ez a kód megfogalmazható, úgy három szóból áll: Magyar akarok maradni.
Sárdy Barbara,
a Jobbik EP képviselőjelöltje
barikád.hu
Az első, ami eszébe jut az átlag állampolgárnak a politikáról, egy jól ismert mondás, miszerint a politikánál mocskosabb dolog nincs a világon. Manapság ha másban nem is, de ebben az egyben a legtöbb ember egyetért, hiszen végső soron az elhibázott politikai lépések, a mocskos politikai rivalizálások, hatalmi csatározások vezettek Magyarország kizsákmányolásához, eladósodásához, illetve a kiéleződő társadalmi problémák felszínre töréséhez. Joggal vetődhet fel az emberben a kérdés, hogy ha a nemzetünket a politika szabdalta fel egymással hadakozó táborokra és taszította gazdasági nyomorba, akkor vajon létezik e olyan politika, amely képes lehet újra a helyes irányba koordinálni az országunkat, megszabadítva népünket a társadalmi depressziótól, valamint felemelve a gazdasági bizonytalanságból?
