Közbiztonság egy csapásra – csendőrség a megoldás? - exkluzív interjú Szakály Sándor történésszel
2009-05-28 09:31 barikád.hu
Szakály SándorA romló közbiztonság és a rendőrség korlátozott intézkedési jogköre miatt egyre többen gondolják úgy, szükség lenne egy hatékonyabb rendfenntartó erőre. A Fidesz aláírásgyűjtésbe kezdett a büntető törvénykönyvet szigorító „három csapás” törvényjavaslat támogatására, a Jobbik pedig egy csapásra, a csendőrség visszaállításával oldaná meg a magyar vidék közbiztonsági problémáit. A csendőrségről kérdeztük Szakály Sándor történészt, A magyar tábori csendőrség című kötet szerzőjét.
barikád: Talán kezdjük a legalapvetőbb, kézenfekvő kérdésekkel: Mi volt a Csendőrség? Honnan és mikortól ered?
Szakály Sándor: A csendőrség, mint katonailag szervezett közbiztonsági őrtestület a XVIII. század végén jött létre Franciaországban. Létrehozása Bonaparte Napóleon nevéhez köthető. Magyarországon az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követően un. „zsandárezredek” működtek az ország területén, melyek a Habsburg elnyomás jelképeivé váltak. A Habsburg Birodalomban 16 zsandárezred működött az 1850-es években, közülük öt Magyarországon. Számos átszervezést követően 1866-ban az 5. zsandárparancsnokság (az ezredek helyett parancsnokságok jöttek létre) Kassán, a 6. Nagyváradon, a 7. Pozsonyban, a 8. Pesten, a 9. Temesváron, míg a 10. Kolozsvárott működött. Az osztrák-magyar kiegyezést – 1867 – követően a zsandárparancsnokságok megszűntek, de a kolozsvári fennmaradt és hosszas politikai viták után 1876 tavaszán belőle alakult meg a magyar királyi Erdélyi Csendőrség, melynek a létszáma 1876. május 1-jén 17 tiszt, 156 altiszt és 624 csendőr volt. Ugyancsak a kiegyezést követően jött létre a magyar királyi Horvát-Szlavón Csendőrség is, melynek a szolgálati nyelve horvát volt a parancsnokság székhelye pedig Zágráb.
A magyarországi közbiztonság 1870-es évekbeli tragikus helyzete – a vármegyei pandúrrendszer képtelen volt garantálni a közbiztonságot – arra ösztönözte a politikusokat, hogy próbáljanak valami megfelelő megoldást találni. Miután kiderült, hogy Erdélyben és Horvátországban, illetve Szlavóniában a csendőrség megfelelő közbiztonságot garantál elindult a politikai vita a szervezetnek magyarországi felállításáról. Végül is a magyar Országgyűlés elfogadta az indokokat és Tisza Kálmán miniszterelnök 1880. november 29-ei javaslatát, miszerint a közbiztonsági szolgálat ellátására egy katonailag szervezett őrtestület, a magyar királyi Csendőrség állíttatik fel. Az uralkodó 1881. február 14-én szentesítette az 1881. évi III. törvénycikket, amely gyakorlatilag létrehozta a magyar királyi Csendőrséget, európai minták és példa alapján és a magyar történelem legfelkészültebb, leghatékonyabb közbiztonsági – ma úgy mondanánk: rendvédelmi – őrtestületévé vált az idők folyamán.
b.:A Csendőrség kifejezés ma is igen negatívan él a köztudatban, sokan úgy tekintenek rájuk, mint valamiféle hungarikum Gestapo-ra. Van alapja az efféle megítélésnek?
Sz.S.: Akik ilyesmit mondanak azok sem a magyar királyi Csendőrség történetét, sem a Gestapo történetét nem ismerik, de alapvetően a rendvédelem hazai és európai történetéről sincs fogalmuk. Az így nyilatkozók többsége általában a nemrég elhunyt Hollós Ervin egykori belügyes alezredes Rendőrség, csendőrség, VKF 2 című könyvének „tényeire” támaszkodik és próbál meg „bölcseket” mondani. Fogalmuk sincs az egykori csendőrség szervezeti felépítéséről, működéséről, feladatköréről, a testület tagjaira vonatkozó szabályokról, stb. Sajnos a ma rendőrei is vajmi keveset tudnak az előd szervezetekről – csendőrség, rendőrség – hiszen képzésük során alig kapnak képzést testülettörténetből. A világ más országaiban ez természetes, mármint az ilyen képzés, és azon szervek történetét is megismerik, amelyeket úgymond „nem illik szeretni.
A „kakastollas” rendvédelmi erők kétségtelenül nagyban hozzájárultak a rend fenntartásához, elsősorban a vidék rendjéhez. Talán egyszerű a kérdés, de mégis lényeges: mi volt a csendőrség célja és haszna a társadalom számára?
Az élet és vagyonbiztonság garantálása, társadalmi állásra, foglalkozásra, nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül. A csendőr a mindenkori magyar állam képviseletében járt el. Jogai és kötelességei pontosan szabályozottak voltak, attól eltérni a testületből történő eltávolítás veszélye nélkül nem lehetett. Vitéz Nemerey Márton altábornagy, a magyar királyi Csendőrség 1939. augusztus 1-e és 1942. november 15-e közötti felügyelője megfogalmazta a „csendőr tízparancsolatot”, melynek egyik legfontosabb pontja így szólt: „Mögötte a törvény, előtted is az legyen!” Ami pedig a „vidékiséget” illeti. A törvény kimondta, hogy a csendőrség működési területe a törvényhatósági jogú városok területét kivéve az ország egész területe, ami mintegy 90 százalékát jelentette a két világháború közötti Magyarországnak. A jelzett városokban a rendvédelmi – mai kifejezéssel élve – feladatokat a magyar királyi rendőrség látta el.
A háború után a kommunista diktatúra kollektíve háborús bűnösnek nyilvánította a Csendőrséget, feloszlatta azt és annak minden tagját üldöztetésbe taszította. Mi volt ennek a valódi oka?
Talán célszerű lenne utalni arra, hogy a volt magyar királyi Csendőrség első megszüntetése 1919-hez, a Magyarországi Tanácsköztársasághoz kötődik. A nevében az un. „Károlyi korszak” alatt a magyar királyi jelzőt „elveszítő” csendőrség feloszlatott és helyette létrejött a Vörös Őrség – s amiről nem beszélünk és kevesen tudják – tagjai között az egykori csendőrökkel. 1919-ben a testület ismét „visszaszerveződött” és az 1922. évi VII. törvénycikk szabályozta a kiegészítését, létszámát, stb. Erre azért volt szükség, mert a magyar királyi Csendőrség felállításától kezdődően kettős alárendeltségben működött. Személyi, kiképzési, kiegészítési, fegyelmi ügyekben a honvédelmi miniszternek, míg szolgálati alkalmazását tekintve a belügyminiszternek volt alárendelve. Minden, a testületre vonatkozó rendeletet a két miniszter közösen írt alá, csak úgy volt hatályos. A trianoni békediktátum viszont kényszerhelyzetet szült. Ha megmarad ez a „rendszer”, akkor a csendőrség létszáma is beszámít az engedélyezett 35 ezer fős haderő létszámába, ha kiveszik, akkor ez elkerülhető lesz. Így történt. S így jött létre a 12 ezer fős testület az említett törvény alapján. Ezen létszámból összesen 600 fő volt a tiszt, azaz az összlétszám mindössze 5 százaléka!
Az 1945-ös feloszlatás oka a csendőrségnek a magyarországi zsidóság gettóba tömörítésében és a deportálásokban való tevékeny közreműködés volt. Vannak, akik az illegális kommunista mozgalom elleni tevékenységét is a feloszlatás okai közé sorolják – amiben lehet némi igazság --, de ha őszinték akarunk lenni, akkor el kell mondani, hogy a jelzett kommunista mozgalom igen szerény méretű volt és szinte minden lépéséről tudtak a kor rendvédelmi szervei, mivel nem kevés emberük épült be a kommunista mozgalomba. Vannak, akik kissé gúnyosan azt mondják még azt a mozgalmat is a csendőrségnek és a rendőrségnek kellett megszerveznie és „működtetnie”.
b.: Mi lett a sorsa az akkor jelen vagy múltbeli csendőröknek a bolsevizmus alatt?
Sz.S.: A testület feloszlatását - melyről az 1945. évi 1690/1945. M.E. számú rendelet intézkedett - követően felállították” a volt csendőrségi személyek igazolására alakult különleges igazoló bizottságot”, amelynél minden nyugállományú, illetve 1945-ben még ténylegesen szolgált csendőrnek – tisztnek és legénységi állományúnak egyaránt – az igazolását kellett kérnie. A bizottság csak „igazolt” és „nem igazolt” határozatot hozott, a határozat ellen fellebbezni nem lehetett. Ahhoz, hogy valaki „igazolt” lehessen ahhoz vagy a németek elleni ellenállási mozgalomban kellet tevékenykednie, vagy az 1945 előtti törvényekkel, rendelkezésekkel, intézkedésekkel tevőlegesen vagy szolgálati mulasztással szembe kellett fordulni (!), illetve a szolgálat ellátása esetén a demokratikus szervezkedéseknek, azok tagjainak segítséget nyújtani. Ugyanígy sokat nyomott a latba, ha bármely csendőr az üldözött zsidóság tagjai közül bárkinek segítséget nyújtott. Az igazolásukat kérők csak töredéke kapta meg az igazolást. Az állásvesztés, nyugdíj megvonás, börtön, internálás lett a „természetes” megoldás. Az elhalt csendőrök özvegyeire és gyermekeire is természetesen kiterjedt a fenti retorzió. Ugyanakkor meg kell említeni azt is, hogy a Pálffy-Oesterreicher György (1946-tól Pálffy) rendfokozatáról 1939-ben lemondott főhadnagy vezetésével létrejött Katona Politikai Osztály állományába több olyan csendőrtiszt is bekerült és szolgált néhány évig – pl. Korondi Béla, Dr. Nyerges Pál századosok, stb. – akik az ún. „kiugrási kísérletben” tevőlegesen közreműködtek. Későbbi sorsuk azonban nem igen különbözött egykori bajtársaikétól, azaz kivégzés, szabadságvesztés, internálás, munkatábor várt rájuk.. Az egykori csendőrök gyakorlatilag az un. „rendszerváltoztatásig” a megfigyelt, másodrendű állampolgárok közé tartoztak.
b.: Figyelembe véve a magyar közbiztonság, a cigánybűnözés elharapózódását és a rendőrség tragikus helyzetét, sokak szerint szükséges volna a Csendőrség újbóli felállítása. A Jobbik konkrétan kiáll a felállítás mellett. Jogosak ezek a vélekedések?
Sz.S.: Úgy vélem, nem az a kérdés, hogy a rendvédelem szervezetét milyen névvel illetjük, hanem az, hogy miként képes megfelelni a feladatának. Egykoron csendőrnek lenni hivatást jelentett. Ma rendőrnek lenni már foglalkozás – de szeretném hozzá tenni ez nem az egyén döntése miatt vált azzá! --. A kettő között óriási a különbség, ahogy nagy a különbség a két szervezet mindenkori irányító szervezetének létszáma és szerepe között is. A csendőrség létszámának – az ország területi gyarapodását (1938-1941) – növekedése után is csak 5 százalék volt a tisztek aránya az összlétszámban s utóbbiak feladata a kiképzés, ellenőrzés, irányítás volt. A tisztek nem nyomoztak, nem járőröztek, stb. Ez a legénység – értsd: a próbacsendőr tizedestől alhadnagyig a csendőröket! – feladata volt. A tiszt nem volt rendőri közeg, tehet sem letartóztatást nem foganatosíthatott sem egyéb un. „rendőri intézkedésre” nem volt jogosult. Az alacsony tiszti létszám azonban nem akadályozta az eredményes tevékenységet. Amennyiben a helyzet úgy kívánta a csendőrlegénység mintegy 60, bizonyos esetenként 70 százaléka volt képes egy időben szolgálatot teljesíteni a „terepen”. A másik lényeges dolog: a csendőr életét laktanyában töltötte, ott élt. Állandóan „bevethető” volt. Nem „bejárt” dolgozni, hanem a laktanyából indult szolgálatba. Ha a helyzet úgy kívánta 16-20 órát volt egyhuzamban szolgálatban. Az állandó csendőri jelenléttel a bűn megelőzésre fektették a hangsúlyt a volt magyar királyi csendőrség vezetői. Úgy vélték – mondhatnám tökéletesen érzékelve a lényeget – könnyebb a megelőzéssel - amit az állandó portyázás (ahogy a korban a járőrszolgálatot nevezték) jelentett -- visszafogni a bűnelkövetési hajlandóságot, mint az elkövetett bűncselekményeket felderíteni. Bár ami azt illeti, ott sincs mint szégyenkeznie az egykori testületnek. Az átlagos felderítési mutatók a 85 százaléknál kezdődtek – ezek a kisebb súlyú esetekben (pl. egy tyúk eltulajdonítása) voltak jellemzőek – és a 100 százalékot közelítették a súlyosabb bűncselekmények esetében. A fel nem derített bűncselekmények az adott csendőrőrs minősítését rontották és évekig nyilvántartották azokat az eseményeket és soha nem tették az ügyet „ad acta”, évek múlva is igyekeztek megoldani a „feladványt”.
b.: Tudunk a világon, más országban működő csendőrségről?
Sz.S.: Természetesen. A teljesség igénye nélkül: Franciaország, Olaszország, Románia, Spanyolország… Az osztrák ismerőseim közül nem kevesen méltatlankodnak azon, hogy néhány éve a jól működő csendőrséget összevonták a rendőrséggel. A testület történetével is foglalkozó, idős, nyugállományú osztrák csendőr ezredes barátom nem könnyen élte meg a testület megszűntét. Nem a saját múltját, hanem a testület eltűntét sajnálta.
b.: Mit gondol, miért ellenzik egyesek a szervezet felállítását?
Sz.S.: Az én megítélésem szerint egyrészt az egykori testület történetének nem ismerete, illetve az a sokakban máig élő emlék, illetve átadott emlék, hogy a magyarországi zsidóság deportálásában a magyar királyi Csendőrség tevékeny szerepet vállalt. 1944 tavaszán egy csendőrtiszti küldöttség kért kihallgatást az államfőtől, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzótól és kérte, hogy ezen feladatra ne használják fel a csendőrséget, mivel nem ilyen feladat végrehajtására hozták egykoron létre. Ha mégis teljesíteniük kell a parancsot -- és az nem volt kétség, hogy teljesítik – az a testület „halálát” fogja jelenteni. A kérés nem talált meghallgatást és a csendőrség tagjai a rájuk kiosztott feladatot tejesítették s ezzel önmaguk – képletesen szólva, de számosak esetében a valóságban is – halálos ítéletét írták alá.
b.: Ön visszaállítaná a Csendőrséget?
Sz.S.: Magam úgy gondolom, hogy nem a visszaállítás és a nem visszaállítás, csendőrség vagy rendőrség a kérdés, hanem az, hogy a mindenkori létező rendvédelmi szervezet képes-e az előd szervezetek példáiból, történetéből tanulni, a XXI. században hasznosítani a XX. századból hasznosíthatókat. Ha igen akkor bizakodással nézhetnénk a jövőbe. A kérdés azonban az, hogy értik-e azok mit jelent az őrs, a közterületen való állandó jelenlét, hogy semminemű tevékenység nem létezhet – személyi testőrködés, biztonsági cégnél másodállás, „kidobóemberkedés”, stb. – a rendőr vagy a csendőr számára csak egy valami: a törvények betartatása és betartása politikai, világnézeti, felekezeti, nemzetiségi különbözőségre való tekintet nélkül mindenkivel! Ha mást nem ennyit célszerű lenne átvenni a múltból és máris látványosan javulhatnának a bűncselekmények felderítési mutatói s talán alacsonyabb lenne az „elkövetések” száma is. S mint tudjuk, mind a kettőre igen nagy szükség lenne!
