Nem, nem valamiféle rovarról van szó, hanem az életemről - igaz, nem csak az enyémről -, amely a születésemmel kezdődött, bár egy kanyaró okozta tüdőtályog miatt hamarosan indultam volna is vissza. Azt mondják, szép, szabályos haláltusa volt, valamiért mégis itt maradtam.
Bölcsődébe egy napig „jártam”, azt végigordítottam, de később csak belerázódtam a világba valahogy. Az óvodát utáltam ugyan, de azt már nem úsztam meg, az iskolát pedig már szinte szerettem is.
Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, vak, süket és tudatlan voltam, hülyén tébláboltam egy sereg ember között az életben, mely, ahogy nőttem, egyre érthetetlenebbé vált.
Azután elérkezett egy gutaütésszerű pillanat, 2006. szeptember tizenhetedike.
Ma már úgy sejtem, az egész csupán kísérlet volt, teszt, nem véletlenül 2006 októbere előtt.
Magyarország már rég nem lázadott, tűrte hajléktalanjai sorsát, szótlanul végignézte közösségei szétrugdosását, elviselte a lelke lassú beleveszését valami rettenetes közönybe, de valamiért mégis pofán kellett köpni ezt az országot.
A pofán vágás még váratott magára egy kicsit. Október huszonharmadikáig.
Akkor Sáska Bélát még nem ismertük, de a neve megkerülhetetlen. Alighanem ott volt mindenütt, ahol az egész országnak ott kellett volna lennie, de 2007. február 3-ig nem találkoztunk.
Akkor igen, mert kimentünk a Fidesznek drukkolni, hiszen Puskás Öcsi bravúros gólját az ellenfél szurkolótábora is elismeri, és ez a nap a kordonbontás másnapja volt.
Ekkor még hittünk valamiben, de kimondatott: egy politikustól nem lehet számon kérni, ha ígér valamit, de esze ágában sincs azt megtartani. Mielőtt kiértünk, az első oszlatáson már túlestek, de a rendőrök (nem tudok jobb szót, így szoktuk meg, de gondoljon e szó hallatán mindenki, amit akar) még ott voltak. Engem fülön csíptek, és felszólítottak, hogy csavarjam fel a zászlómat. Az Árpád-házi történelmi lobogót. Dacoltam, de végül megtettem. Ma már szégyellem, de így történt. Aztán csak álltunk a vasrácsoknál, fújt a szél, kibontotta a zászlót, és vártunk. Vártunk, mert még nem nőtt be a fejünk lágya, és bíztunk az adott szóban: lebontjuk a kordont, és ha visszaállítják, mindennap lebontjuk.
Ők nem mutatkoztak, de hirtelen újabb hadosztály kezdett felsorakozni, a szokásos: bakancs, amely tárgytól azonnal mindenkinek rettegnie illenék, lábszárvédő, lőfegyver, tonfa, sisak, pajzs és egyéb csecsebecsék.
Ezt már ismertük, futottunk már eleget könnygázfelhőben, amitől vért köptünk, semmi jóra nem számíthattunk. Hallottunk, amint megkapták az utasítást: énekelni, skandálni, zászlót lengetni és imádkozni tilos!
Megindultak. Egy férfi lengette a zászlóját, és az Úristennek sem akarta kiadni a kezéből. Erre úgy vágták fejbe egy tonfával, hogy csak úgy reccsent. Akkor odaadta valakinek, az meg másnak, végül Sáska Béla kezébe került. Állt egy kicsit bambán, aztán már vitték is.
Mi futottunk volna, de nem addig az, iramodás közben, mintha egy faágon akadtunk volna fenn, úgy fogtak meg, ahogy azt tanulták, s aztán a zászlót elvették. Annyit még hallottam: ettől akartuk megkímélni, asszonyom. Hiszen ők tudták előre, ez a parancs. Nyelét kettétörték, és a rabszállító elejébe hajították. Kértük vissza, nem adhatják, mondta egy rendőr százados, hiszen ez a bűnjel!
(Illusztráció)
Kuksoltunk a kocsiban, amikor utoljára nyílt az ajtó. Bene Gábort tuszkolták be. Heten ültünk, gonoszok, hatan hallgattunk, Bene síró feleségét vigasztalta telefonon. Hirtelen megcsörrent az enyém is. Rokonom hívott és újságolta: képzeld, Bene Gábort elvitték a rendőrök. Nem volt nehéz elképzelni, de most mit mondjak? Hogy ott ülök vele szemben egy rabszállítóban? Tényleg, ámuldoztam, ez komoly? És nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
A Gyorskocsi utcában áll meg a kocsi. Szépen kisorjáztunk, középkorú, őszes polgárok és egy tizenhat év körüli kölyök.
Előttünk egy tenyeres-talpas rendőr állt szétvetett lábakkal, szemmel láthatóan akcióra készen, de mintha nem erre a látványra számított volna. Csodálkozni látszott. Ránézett az egyik kollégájára, aztán a másikra, majd az égre pillantott. Mintha azon tűnődött volna, nem szállt-e véletlenül rossz villamosra aznap, és valahova máshova ment dolgozni, mint ahova szokott. Betereltek egy folyosóra, ott leültettek az orvosi váróban. Melegem volt, levettem a kabátomat, de nyomba n vissza is húztam, mert olyan büdös voltam, hogy azzal is oszlatni lehetett volna. Az orvos ezt nem tette szóvá, de dörmögött, hogy magas a vérnyomásom. De uram, néztem rá esengve, hiszem a Gyorskocsi utcában vagyok, vagy mi a szösz?!
Aztán órákig álltunk a folyosón. Pisilni éppen szabadott, egy hidrogénfejű őrmester kíséretében, szigorúan nyitott ajtónál. Nincs ebben semmi csodálatos, hisz bűnöző volnék, vagy mi, még megszököm, vagy felvágom az ereimet a vécécsészével. Szappan? Érdeklődtem bárgyún. Szappan, az nincs, törölje a hajába. Jó, gondoltam, ha szépen megkér, a lábait is megmosom, és megtörlöm a hajammal, így gyakorlom magam a köteles alázatban.
Öv kiszedve, cipőfűző kihúzkodva, fogda, priccsek, asztal tetejébe faragott sakk és malom, lehet gondolatban játszani, mert bábu nincs. Ekkor már Rozi is velünk volt, a megátalkodott és elvetemült Rozi, aki belekapaszkodott egy útjelző táblába. Ölelése szinte a szerelem erejével volt határos, úgy kellett letépni róla. Szerintem a táblát is el kellett volna vinni, mert éppenséggel az sem volt vétlen, állt, mint a cövek, és nem volt hajlandó a helyét elhagyni. Ez csoportos garázdaságnak is számíthatna, mi több, megkockáztatom, valóságos bűnszövetkezet.
Lassan eljött az este. Vallomástétel. Feljelentés. Per.
A rendőrség vesztett.
Ekkor mi következtünk. Nyertünk. Kártérítést kaptunk, ami nagyon jól jött, mert szeptemberben kimentem tüntetni, májusban már nem volt munkahelyem.
Pedig szabadott, megmondatott: Lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Kossuth téren, majd megunják, és hazamennek.
Hazamentünk, és minden másnap a Kossut téren talált. A munka meg valahogy elkerült. Irodai elfoglaltsággal kecsegtető cégek végtelenül cinikus „tanfolyamai” után rendre kiderült, egyszerű ügynököt keresnek, aki a saját kontójára kénytelen a nyakába sózni ócska relikviáikat, ha sikerül, jó, ha nem, lehet nyugodtan menni a Dunának.
Telt-múlt az idő, a Fidesz megnyerte a választásokat, ügyünkben perújrafelvételt rendelt el.
Nem is tudtunk róla, csak akkor, mikor már el is vesztettük.
Azóta a Fidesz-korszak rendőrsége, bírósága végrehajtási követeléseket postáz, és ilyeneket mond: „Adós nehéz anyagi körülményeinek igazolására csatolta a hatósági bizonyítványt arról, hogy Kucsera Zsuzsanna álláskeresési ellátásban nem részesül, illetve adós 33 673 Ft. A fent előadottak nem olyan súlyúak amely indokolná a kivételesen alkalmazható felfüggesztést, ráadásul nem átmeneti jellegűek, tehát a felfüggesztés időtartama alatt sem oldódnának meg, ezért a bíróság a Vht. 48§ (3) bekezdésére figyelemmel a kérelmét elutasította.”
Az, hogy a névelőt elsinkófálja a bíró, még csak-csak, de hogy a mondatnak alig van értelme, az már-már. És olyan szép, hogy dr. Kántor Dorottya bíró úgy ítél, hogy 33 673 forintból két személynek igazán szépen meg lehet élni, és bizony illendő volna a rendőrség végrehajtási követelését is megfizetni, hiszen ha egyszer a most regnáló kormány mellett tüntettünk, akkor tőlünk minden kitelik, még tán az is hogy kitesszük Pintér Sándor fényképét, és hiába szólítanak fel távozásra, csak nézzük és nézzük...
Azt kérdezte egy ismerősöm, miért nem kértünk meg fideszes képviselőket, szólaljanak fel az érdekünkben, hiszen akkor mégiscsak az ő cselekedetüket támogattuk. A szavam is elakadt az ötlet hallatán, és megképzett előttem egy vasorrú bába, aki hirtelen ott terem, és megjósolja a tenyeremből azoknak a képviselőknek hosszú-hosszú névsorát, akik alig várják, hogy rajtunk segítsenek.
Mert vannak becsületes képviselők, folytatta ez a bizonyos ismerős, például Wittner Mária.
Wittner Mária. Sajnos a Wittner Mária nevű zászlóshajó úgy járt, mint a Costa Concordia, túl közel merészkedett bizonyos szirtekhez, és amikor aláírta a Lisszaboni Szerződést, léket kapott és elsüllyedt. Nem zászlóshajó többé. Gyerekkoromban enyhe lankák között éltem, így nem láttam soha a fiait védő szirti sas körmeinek fényes villanását, nem hallottam félelmetes vijjogását, de ha hallanám, felismerném. A Wittner Mária-szirti sas jajkiáltásait a jövő nemzedékért, vizeinkért, a földért, érceinkért és egünkért bizony nem hallottam. Bár hallottam volna! Lehet, hogy volt ilyen, csak én maradtam le róla? Milyen jó volna. Ez a bizonyos ismerősöm ekkor a Jobbikot sózta nyakon, közelebbről Baráth Zsoltot, az „antiszemitát”, aki szólni merészelt Tiszaeszlárról és Solymosi Eszterről. Hát ez milyen dolog? - kérdezte ez a bizonyos ismerősöm. Mert, mint kiderült, sok mindet tud, és sok mindent olvasott is, de a tiszaeszlári rémtörténet vizsgálóbírójának, Bary Józsefnek a könyvét bizony-bizony nem. S vádol anélkül, hogy bizonyítani tudna. Ó, ez a dolog is milyen ismerős! Bűnös vagy! Emelkedik egy fenyegető ujj, és ez az ujj rábírja Körmendet vagy Kiskunlacházát is, hogy az bűnhődjön, aki nem képes magát megvédeni.
Nem könnyű, nem mondom. Engem is elítéltek. Öt tanút hívtak be a rendőrségről. Ki így emlékezett a dolgokra, ki úgy, ki sehogy. Igaz, szólt reggel a bíró, hogy még elállhatok a pertől, mert ő már tudta, amit én még nem, a tanúk útiköltségét is nekem kell megfizetnem.
Honnan jött? Kisvárdáról. Mivel? Roverrel, hm..., akkor ez ennyi meg ennyi. Ha helikopterrel jött volna, akkor kicsivel többe jön. Számla, vonatjegy? Szóba sem jön. Egy rövid szünet után, amit a bíró az udvaron cigarettázással töltött, folytatódott a cécó. Az utolsó tanú meghallgatása után a talár felemelkedett, és azt gondoltam, ítélethozatalra visszavonul. De dr. Schiller József felemelt egy gépelt papírlapot, és felolvasta az ítéletet.
Aznap valamikor kiszabadulhatott a tér-idő fogságából, és leíratta egy szellemmel. Vagy előre készen is volt?
A lényeg, hogy fizessek. Mindig, mindenért én.
A faluban, ahol élek, már rég felszámolták az iskolát, mára bezárt az egyetlen bolt. Eddig a faluházban még lehetett internetezni, ma már azt sem.
Lehet pályázni, lehet, mondják. Volt aki próbálkozott. Van néhány tehene, pár kicsi borjú. Nem, nincs kirakva márvánnyal az istálló, de gondozza, ápolja, szereti őket. Beszélget velük. Nem tudna élni sem nélkülük. Pályázott, taccsra vágták egyszer, aztán még egyszer, végül egyetlen szalmaszálat sem kapott.
Végig kell menni a falun, bárki megmondja, melyik a magyar háza, melyik az idegené. Emitt hónaljig ázó falak, amott mérhetetlen gazdagság.
Én nem vagyok finnyás. Húzom a kútból a vizet, vágom a fát, a saját kezemmel szórom szét a száraz lószart, ha kell. Rozsdás vasak után bogarászok a cigányasszonynak, mert festékre gyűjt, hogy kifesthesse a falat. Dolgozik. Becsülöm.
A külföldi udvarán meg ott a műgólya, de ha a háza eresz téke alá befészkel egy igazi madár, azt levereti, az odút befalaztatja. A kismadár meg jön, nézeget: volt otthon, volt tojás, nincs otthon, nincs semmi.
Nehogy így járjunk mi is, imádkozzál ezért, Sáska Béla.
A madarak imája maga az élet, mi nem verjük le a fészkeket, hanem hideg teleken gondolnunk kell velük, hogy élni, repülni tudjanak.
Én biztos megteszem, legyen ez az én imám.
És az én országom.
Kucsera Zsuzsa
További részletek: http://kuruc.info/r/7/95264/#ixzz1szRgVuPH
