Sárdy BarbaraMAGYARORSZÁG JOBBIK ARCA ( I.)
Minden örömbe vegyül egy kis üröm:
- az MDF tudja, hogy előretörésünk egyben az ő politikai szerepvállalása végét jelenti. Vastag festékkel az arcán, vág még néhány fintort – mint a beteg, aki heveny hascsikarás közben derűsnek tetteti magát-, de lerí róla: alig-alig tartja már a pózt. Az egykori főszereplő, csak haldokló statiszta, aki ugyan utolsó leheletével is belekapaszkodik a világot jelentő hatalomba, viszont már az sem ér el a tudatáig, melyik darabban játszik.
- A FIDESZ, látszólag nyertes. De ők tudják, hogy mi tudjuk… ez a győzelem, bizony kesernyés. Változtatni kell gyorsan valamin. Az nem lehet, hogy 427 ezer ember fasiszta lenne Magyarországon. Ez valami más. Ez népi elégedetlenség. Hogyan tovább: radikalizálódás, vagy radix? Tehát a magyar életösztön parancsai szerint való fejlődés, vagy inkább vissza az eredeti, liberális gyökerekhez? Bizony ez itt a kérdés, „polgártársak”!
- És ott vagyunk mi. Európa legrégebbi keresztény nemzetállamának az élni akarása.
A magyarság veleszületett, csodálatos képessége, amely átvészelteti velünk a történelmi kataklizmákat, amely az abszolút vesztettnek, reménytelennek hitt helyzetekből újra és újra talpra állítja ezt a népet. Ránk kövesedett rendszerek repedéseiből felszínre törő víz, a magyar élet vize, a Kárpát-medence tiszta, tápláló forrása: Ez esetben: 427.213 szavazat.
Mi vethet árnyékot erre a boldogságra?
Az, hogy a harc –rettenetes túlerővel szemben- csak most kezdődik igazán, s az élet minden apró részletén „megrakja” tűzfészkeit.
Ebben a küzdelemben nem pusztán pártokról van szó. Hanem elnyomókról és elnyomottakról. És még valamiben biztosak lehetünk: elnyomóinknak semmi sem szent. Sárdobálással, elhiteltelenítéssel eddig is szembe kellett néznünk. Ezentúl aljasabb, körmönfontabb, taktikusabb eszközökkel bővül a front: barátkozás- beépülés-bitorlás. Kinőnek a földből a „haverok”, radikálisabbak a radikálisnál, szabadszájúbbak a szókimondónál. Hangosan ugató hízelgők - a hamis kutya kéznyalogatásában remegő visszafojtott, vérszomjas harapni akarással- igyekeznek majd irányba fordítani, kezelni, terelni, „megetetni” a népi elégedetlenséggé eszmélő indulatokat.
Azt mondjuk, a gazdasági válság gerjesztett folyamat. Tehát valakik állnak mögötte, nyernek rajta, irányítják. Nyugodtak lehetünk afelől, hogy akik ezt teszik, azok pontosan tisztában vannak azzal is, hogy a válsághelyzetek óhatatlanul társadalmi radikalizálódással járnak együtt. Azt is tudják, hogy az ilyen történelmi időszakok, „esedékessé” teszik a forradalmi változásokat. Vannak tehát terveik. Szinte minden eshetőségre.
A jelenlegi belpolitikai állapotok, hasonlítanak a Trianon utáni Magyarországéhoz: az I. Világháború hentesbárdja, aztán a kommunista kannibalizmus vérgőzös lakomái, s végül a versailles-i kegyelemdöfés eredményeként, a hadszíntéren egy meggyengült, megfogyatkozott, kifosztott magyarság nyalogatja sebeit: ütésektől sajgó lélekkel és testtel. Felborulnak az értékrendek, dúlnak az irányzatok. A sértett önérzet vívódik, vergődik az elkullogás és a felindultság lelkiállapotaiban… akárcsak most, hátunk mögött a rózsadombi paktum forgatókönyve szerint eltelt 20 évvel.
És ekkor történik valami.
Deus ex machina; isteni beavatkozás.
Ugyanazok az eszmék -amelyeknek éppen Antallék árulása okán, mindig is volt politikai megtestesítőjük, ennek ellenére csak a társadalom, illetve a választópolgárok 2-5%-át érintették meg két évtizeden át- népi elégedetlenséggé manifesztálódnak.
Nagyon sok emberről van szó. Ők most mind, tudatosan akartak radikálisok lenni. És itt már teljesen mindegy, hogy honnan is lettek lehasítva, hogy milyen propaganda hatására döntöttek így, vagy hogy érezték-e tétjét a választásnak. Ennyi ember nem tud összebeszélni és összeesküdni. Valami megváltozott a magyarságban.
Persze emberi cselekedetek, kitartó munka, csapatmunka nélkül, nem juthatna érvényre a Gondviselés. De az eszmék igazságán, a fiatalság felhajtó erején kívül, benne van egy általános kudarcélményből eredeztethető kollektív életkövetelés ebben az eredményben.
Nem véletlenül idéztem már meg a Trianon körüli évek hangulatát.
Gróf Klebersberg Kunó, Bethlen István kormányának halhatatlan értékeket teremtő kultuszminisztere, így fekteti le politikájának alapgondolatát 1922-ben:
„a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.”
A körülöttünk élő, rovásunkra gyarapodó népeknek, Európának, a világnak, egyféleképpen mutathatjuk meg, hogy nagy és élő nemzet vagyunk: „kultúrfölényünk” visszavételével, tudatos átélésével.
A Bethlen kormány a kultúrát politikai stratégiává tette, az iskolaépítésekhez, kutatóintézetek, klinikák létrehozásához, külföldi ösztöndíjak –Collegium Hungaricum-ok - megteremtéséhez, minden anyagi segítséget megadott. Olyan oktatási rendszert alkotva ezzel, amely –természetesen- az európai kultúra ápolásával tárta fel nemzedékekben, a magyar lélek egyedülálló mélységeit: ezáltal vetve magokat a letarolt magyar szellem csodálatos bőséggel termő talajába.
S most belém hasít a felismerés: ez most sem fog menni másként. Csak a bezárt iskolák megnyitásával, felújításával, megtöltésével. Új tanrenddel, a magyarságtudatot megtartó, erősítő követelményrendszerrel. A történelem hazugságok és dogmák nélküli oktatásával.
„Ne hagyjátok a templomot,
A templomot, s az iskolát!”
-írja Reményik Sándor 1925-ben.
Mára a megszállás, a nemzet megmaradásának e két utolsó védőbástyáját is elérte.
Miért írtam megszállást? Mert adódik a feltételezés: egy nemzet kultúrájának birtokba vételével, a nemzetet uralni lehet.
A tudomány az értelmet vonzza magához, a művészet az érzelmeket korbácsolja fel. A nemzet arcvonásait az teszi egyénivé, ha saját kutatásai, felfedezései vannak. Ha nemcsak más kultúrákat áramoltat át magán, hanem sajátos alkotásokkal teszi hozzá a magáét, az emberiség közös művéhez.
Miért érezzük úgy, hogy manapság a tudomány, a művészet, az iskola és a templom, nem a nemzeti öntudatot ápolja, védi, erősíti Magyarországon?
MSZP, SZDSZ… Egyrészt, bornírtság volna azt hinni, hogy túl vagyunk rajtuk -ezek a fiúk nem adják fel olyan könnyen-, másrészt: komolyan gondolja-e valaki, hogy e két párt látszólagos bukásával, csökkent a megszállásunk mértéke?
Az SZDSZ reinkarnálódik az LMP-HP-ben, és csak imádkozhatunk, hogy az országgyűlési választásokon ne legyen a választóknak 5 %-a, aki elhisz bármit, ennek a nemzetközi szervezetek töretlen karrierű élmunkásaiból, színészekből, zenészekből összeverbuválódott kompániának. Elhasználódott bőrét levedlő liberalizmus: olyan tudósok, művészek, akiknek még politizálni is szabad. Politizálásuk célja, az apolitikusságra nevelés. Majd ők megmutatják, hogyan kell ezt csinálni, hiszen nekik eddig is minden bejött.
Vagy tévednék, és akad közöttük egy is, aki az elmúlt 20 évet fokozódó elnyomásnak érezné? Van közöttük olyan, aki megtapasztalt volna bármit is a magyar ember hétköznapi kenyérgondjaiból?
A média, a közélet tele van idegen értékrendek ügynökeivel. Idegen kultúrák korteseivel. Devianciák, pornográfia, trágárság, közönséges kitárulkozás… a magyar lelki alkattól, olyan távol álló szintek.
Erkölcsi értelemben: sötét, koszos, büdös pinceklub.
Az út a nemzet megmentéséhez tehát: a magyar kultúra, hit, közélet, oktatás visszavétele, az otthon lévők magabiztosságával.
Széchenyi István azt mondja: „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.”
Ez mindennek az alapja.
Új nemzetpolitikánk, csak erre épülhet.
Megbízható életpályát, a megbízhatóan magyar identitástudattal rendelkező tanárainknak! A tanulásra, művelődésre, mindenkinek joga, sőt kötelessége van, hogy emberi hivatását teljesíteni tudja.
A cigányságot iskolapadba kell kényszeríteni. Ellenkezés esetén, akár zárt internátusokba. Ahol persze saját hagyományaikat, nyelvüket is megfelelőképpen, cigány tanáraik segítségével gondozhatnák. Sohasem elfelejtve, hogy a magyar föld ad ennivalót, a magyar állam menedéket, a magyar törvények biztonságot, a magyar vendégszeretet biztosít a boldoguláshoz, a gyarapodáshoz számukra lehetőségeket. És ez minden velünk élő kisebbségre, nemzetiségre érvényes.
Közös érdekünk, hogy korszerűsítsük együttélésünk szabályait. Ez most két legfontosabb kívánságban fogalmazható meg:
Kevesebb cigányt a börtönökbe, több cigányt a dolgos hétköznapokba!
Kevesebb tehetségtelen zsidót a reflektorfénybe, és többet a dolgos hétköznapokba!
S ha már a mögöttünk álló 20 évet mérlegre téve, életre keltettük a ’20-as éveket, hadd idézzem befejezésül Gróf Teleki Pált! A Nemzetgyűlés 1920 november 13-i ülésén elmondott beszédében, arra szólította fel az országot: „Merjünk magyarok lenni!”
A nemzeti radikalizmus alaphangja, most is ugyanezzel a gondolattal kondul a jövőbe:
Magyar akarok maradni!
Sárdy Barbara
barikád.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése