Mi hiányzik? Ki nem ért kit?
Megértést és megvilágosodást várnak tőlem, tőlünk, de a maguk értelmezése szerint. Nem értik, nem tudják értelmezni szándékainkat, de miért is? Hiszen a mondás szerint is mindenki magából indul ki és vonja le következtetéseit. Nem tudják felfogni, lehet úgy tiszta szándékot, politikát megvalósítani, hogy nincs mögötte önös szándék. Elképzelhetetlennek tarják a puszta összefogást, mindennapjaikat élő magyar emberek megvalósíthatnak nagy terveket, tűzhetnek ki közös célokat, mindenfajta „rögös” utak nélkül is!
Számomra nem elképzelhetetlen, sőt elvárás a közeljövőben, hogy büszkeséggel töltsön el az a tudat, hogy az én szavazatom alapján bekerült képviselő, az én bizalmamat élvezve, dolgozik, de nem ellenem, hanem értem!
Amióta szavazati joggal bírok, még soha nem tudtam büszkeséggel nyilatkozni arról egy parlamenti ciklus után, „igen részem volt abban”, hogy irányítják Magyarországot! Mert minden választás után csak a csalódás és az elkeseredettség jutott.
A március 15-i megemlékezés rádöbbentett arra a tényre, hogy amióta az eszemet tudom, nem ünnepeltem, felhőtlenül, gyerekként a kötelező részvétel, de akkor sem a Magyar nemzetett éltettük, manapság pedig a kordonok és biztonsági kapuk során keresztül lehet csak kimerészkedni az utcákra. Bár ez enyhülni látszik, de az elmúlt évek tapasztalatai alapján nincs sok bizodalmam, hogy meddig is tartana, ha a mai politikai elit kardoskodna tovább.
Nem akartam soha politikában részt venni, mert még egy szakszervezettől is ódzkodtam, hiszen nem bírom a megkötéseket, a „beállok a sorba” elvet pedig soha nem tudnám követni.
De változott a világ és változtam én is. Civilként próbáltam a lehető legtöbbet megtenni. Minden eszközt bevetni, amihez egy embernek lehetősége van, hogy változtassak, még, ha csak egy kicsit is, de jobbá tenni a helyzetet. De mindig feltartoztatott valami. Vagy sérültek pártérdekek, vagy nem „voltam egyenrangú vitapartner” vagy simán az érdektelenség homályába vesztek erőfeszítéseim.
Igazság szerint pedig a politikai palettán nem is volt olyan meghatározó párt, vagy ember, akinek lett volna bármiféle hatása rám pozitív értelemben. A negatívat nem sorolnám, mert semmi mást nem kell tenni csak bekapcsolni egy híradót és „lőn az sötétség”.
Valójában azt a megfogalmazás sem igazán értem, mely a „magyarkodást”, mint valami büntetendő, fogalmat próbálják beültetni az emberek minden napjaiba. Mert szerintem, csak az tud magyarkodni, aki nem magyar állampolgár, és jó lenne tudni mit is akar az, aki ezt a megfogalmazást hasznosítja.
Nem értem mi olyan égbekiáltó bűn van abban, ha valaki szereti a hazáját és ezt ki is nyilvánítja? Mi olyan megbotránkoztató azon, ha valaki magyar érdekekről beszél? Mi az a megbocsáthatatlan, erkölcstelen megnyilvánulás, ha történelmi zászlókat lenget, magyar történelmi értékeket részesít előnyben, megemlékezéseinek helyszínéül pedig vágyik magyar emlékhelyek létrehozására?
Ezeknek e szempontoknak a cáfolatára soha nincs külföldi példa! Mert ez abszurd lenne bárhol a világon csak Magyarországon süllyedtek ilyen mélyre, hogy megkérdőjelezzék ennek a véleménynyilvánításnak a formáját, létjogosultságát!
Tehát cseperedtem a kommunizmus árnyékában, de nem fertőzött meg annak gonosz eszméje. Kamaszként megéltem a „módszerváltást”, hallottam annak Ígéreteit, de csalódtam bennük. Dolgozó emberként minden négyévente meghúztam a nadrágszíjam, de mára elfogyott a lyuk a szíjon. Most pedig még, ha sohasem készültem rá, de rávitt a kényszer, hitemet, reményemet, a hazaszeretetemet összegyűjtve erősítem a Jobbik Magyarországért Mozgalmat, mert én adom a bizalmamat, cserébe kérem vissza az Országomat. Nem várok a fotelben ülve, hogy jobbá tegyék nekem az Országom, hanem, teszem, amit már régen tennem kellett volna, de úgy vélem rájuk vártam, tiszta szívemből hiszem megérte!
Grell Antal
barikad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése